How far should we go in helping others?
Considering the work of volunteers and people working in helping professions, defining the right amount of help is always a question: to what extent is it possible to get involved or to what extent our participation is needed in a given situation?
It is crucial for us to understand exactly what kind of help or involvement are we ready to offer and what can those we want to help expect from us. As long as we can make this more or less clear at least for ourselves we can avoid the damage that some of our unrealistic promises could cause or that after all we would harm our fellow human beings against our initial good will.
According to dedicated helpers one of the main challenges of helping and voluntary work is to find and decide how deeply one should get involved. Maybe most people take the way of being fully commited to a given matter and being able to leave room for relaxation and for their private life not only for granted, seeing it as the right approach, but they can really attain this balance in their lives, along with periods when they can talk to each other about the difficulties they have witnessed, the experiences that the helpers themselves have shared with the ones they were helping. Along with sharing these experiences with each other it is equally important to keep working on themselves both mentally and physically, which can mean working out regularly or always remembering to laugh, constantly learning new things or finding time to play, or staying ready to understand and integrate new ideas. We can only be good helpers if we are not doing it to make our own problems lighter but if, by using our self-knowledge or through the experiences we have lived through, we learn how to ask questions and how to imagine ourselves in the situation of others.
Still, we should also keep in mind that what we think of as ideal or regard as an example to follow could most likely work in an ideal world: in countries where helping professions are funded or supported by the government or by independent organizations and thus helping professionals do not have to take part-time jobs to be able to provide the minimum living standard for their families. When the scale and the amount of tasks grow so immensely and rapidly like it did in the summer of 2015 in various parts of Europe, including the Hungarian refugee camps and transit zones and many other places where the mostly completely exhausted refugees gathered, then the reevaluation or sometimes even the temporary amendment of the conventions could become relevant.
How far can we go in helping others when the task is cleraly immeasurable?
What can our task be in cases when the volunteers are probably right to believe that if they don’t help, nobody else will?
Maybe some people will find it insignificant at first but in many cases just not turning away from the helpers or the people in need is already a form of helping. There are so many small gestures we can express our compassion with and show that we really do care about the other.
Meddig menjünk el, hogy segíthessünk?
Az önkéntesek, és tágabban, a szociális és segítőszakmák munkája kapcsán időről-időre felmerülő kérdés, hogy milyen messze lehet elmenni a segítésben, mik a bevonódás, a részvétel lehetséges mértékei?
Alapvetően fontos megérteni, hogy pontosan milyen típusú segítségre, vagy részvételre gondolunk, illetve mire számíthatnak tőlünk azok, akiknek segíteni szeretnénk? Amennyiben ezt képesek vagyunk magunkban legalább nagy vonalakban tisztázni, úgy elkerülhetjük, hogy akár csak betarthatatlan ígéreteinkkel másokat nehéz helyzetbe hozzunk, vagy végső soron jó szándékunk ellenére ártsunk kiszolgáltatott helyzetben lévő embertársainknak.
A segítés, az önkéntes munka egyik, a segítők által elmondott legnehezebb kihívása a bevonódás mértékének megtalálása, vagy megállapítása. A többség számára talán természetes, és nem csak követendő, de követhető az a mód, amely egy ügy iránti maximális elköteleződöttség mellett is teret ad a pihenésnek, a magánéletnek, azoknak az időszakoknak, amelyekben „ventilálni”, kibeszélni lehet a megtapasztalt, és és a segítők számára is átélt nehézségeket. A kibeszélés mellett természetesen ugyanilyen fontos az a belső, és külső önépítés, ami a testmozgástól a nevetésig, a folyamatos tanulástól a játékig, az új elképzelések megértéséig, és a befogadásig tarthat. Akkor tudunk igazán jól segíteni, ha elsősorban nem a magunk nehézségein akarunk enyhíteni, hanem akár az önismeretünk révén, vagy saját tapasztalataink nyomán képessé válunk kérdéseket feltenni, magunkat mások helyzetébe képzelni.
Ám tudnunk kell azt is, hogy az amit mi ideálisnak, és követendőnek elgondolunk, leginkább egy ideális világban működhet, olyan országokban, ahol az állam, vagy magánszervezetek által fentartott, vagy felkarolt segítő szakmák dolgozóinak nem kell másod-, és harmadállásokban is dolgozniuk, hogy magukat, vagy a családjukat éppen, hogy csak eltarthassák.
Amikor a feladatok mértéke, és mennyisége olyan rövid idő alatt, és olyan módon hatalmasodik el, mint 2015. nyarán Európa számos pontján, beleértve a magyarországi menekülttáborokat, a tranzit zónákat, és számos más helyszínt, ahol az esetek jelentős részében erejük végén lévő menekültek összegyűltek, akkor a lefektetett szabályok sürgős átértékelésére és ideiglenesen átírására is szükség lehet.
Vajon meddig mehetünk el a segítésben, amikor a feladat már ránézésre is felmérhetetlen? Vajon mi lehet a dolgunk akkor, amikor nem alaptanul válik az önkéntesek meggyőződésévé, hogy ha ők nem segítenek, akkor senki sem?
Talán van, akinek elsőre kevésnek tűnhet, ám sok esetben már az is segítség, ha nem fordulunk el sem sem a segítőktől, sem azoktól, akik nehéz helyzetbe kerültek. Olyan sok apró gesztusunk van, amelyek azt jelezhetik, hogy nem hagyunk valakit magára.
"I know what it is to lose everything and be forced to flee your home."
"Tudom milyen az, elveszíteni mindent és menekülni."
An interview with Éva Nyemcsók about volunteering on Lesvos, Jan. 2016
Nyemcsók Éva interjúja a leszboszi önkéntes munkáról, 2016. január
Video by Márta Mészáros and Balázs Turay / Photos and Text by Balázs Turay - February 25, 2016
Meddig menjünk el, hogy segíthessünk?
A family of refugees is trying to wrap their children up warmly in the harbour of Mytilene. In the ice-cold wind blowing from the sea we had to wait nearly an hour for the ferry going towards Athens in the evenings. People who were waiting there freezing made way for a black, Mercedes-type luxury car which majestically drove up the ramp leading to the ferry and disappeared in the depth of the ship. You could hardly escape the icy wind without catching a cold. After my trip to Lesvos I was sick for several weeks (even though I was getting medical treatment). But the refugees do not receive any medical attention when they arrive to Athens where only a small groups of volunteers are waiting for them.
Menekült család próbálja meleg ruhákba csavarni a velük lévő gyerekeket Mytilene kikötőjében. Az Athén felé esténként induló kompra majd egy órán át kellett várni a tenger felől fújó jeges szélben. A fagyoskodók tömege várakozás közben utat engedett egy fekete, Mercédesz típusú luxuskocsinak, ami méltóságteljesen felhajtott a komphoz vezető rámpán, és eltűnt hajó gyomrában. A jeges szélet nehezen lehetett megfázás nélkül átvészelni. Leszboszi utam után (orvosi ellátás mellett is) hetekig betegeskedtem. A menekülteket azonban általában nem várja orvos Athénban, csak önkétesek kis létszámú csoportjai.
It was not only the Chinese artist Ai Weiwei for whom the most common everyday objects gained a new meaning on the shores of Lesvos – they also did for most of the volunteers. Many of them kept the life jackets for example which the children whom they first lifted from the boats had been wearing. The rickety engines of the rafts that arrive on the island are collected by a Greek group that has “specialized” on this, according to the volunteers working on Lesvos.
Leszbosz partjainál/tengerpartján nem csak Ai Weiwei kínai művész számára kaptak új jelentést teljesen hétköznapi használati eszközök, hanem az önkéntesek többsége számára is. Sokan hazavitték például azokat a mentőmellényeket, amelyeket a csónakokból általuk először kiemelt gyerekek viseltek. A megérkező gumicsónakok rozoga motorjait egy erre „szakosodott” görög csoport gyűjti be, mesélték a Leszboszon dolgozó önkéntesek.
Tents near the “hotspot” (registration centre) at the refugee camp at Moria, Lesvos. Having survived the life-threatening sea crossing people are carried inland from the beach by buses, to the “hotspot” and established at a place that used to be a military centre located among olive orchards.
Sátrak a leszboszi Moria menekülttábornál, a hivatalos regisztrációs pont mellett. Az életveszélyes tengeri út után a partról buszokkal szállítják az embereket a sziget belsejébe, az olajfaligetek között elterülő, volt katonai központban létrehozott regisztrációs ponthoz.
A tire lying on the shore of Lesvos– there are many everyday objects lying along the beaches of Lesvos which could as well remind us of the dreamlike summers we all know so well: inflatable safety belts for children, flip-flops, broken paddles, life jackets, towels… But these object were actually left behind on these beaches by people fleeing their homes. Many of these things changed into something much more than a mere object – they have become the tools of survival.
Gumibelső – Leszbosz tengerpartján számos olyan hétköznapi tárgy hever, amelyek akár a szinte mindannyiunk számára ismerős, önfeledt nyarakra is emlékeztethetnének: felfújható mentőőveket gyerekek számára, strandpapucsokat, törött evezőlapátot, mentőmellényeket, törülközőket… Ezeket a tárgyakat azonban a rettegett tengeri átkelés után a menekülők hagyták maguk után a parton. Nagy részük többé vált, mint puszta használati tárgy – a túlélés eszközei lettek.
Supported by a grant from the Open Society Foundations
Készült a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával